Vörösmarty Mihály háza

Utunk Kápolnásnyékba visz, Vörösmarty Mihály lakóházához. A sétány, mely az emlékházhoz vezet, mesés. Olyan vörösmartyasan romantikus.



A szózat oltára:
Liszt Ferenc La Campanella-ja halkan szól, úgyhogy most Mámesz is itt van velünk.
Kártyaasztal. A kártya kiosztva. Ráadásul tarokk.Nagyapa, a tarokkmester: Az este tarokkozás volt a nap záróakkordja. Nézzétek!
Gárdonyi szülőháza után ez kifejezetten lehangoló volt. Szegényes az ismertetőanyag, nincs rendszer a kiállított dokumentumokban, hiányzik a lélek. A magyar romantika egyik legnagyobb alakja lakott, alkotott itt és sehol sincsenek a szép versrészletek, a drámák és elbeszélő költemények töprengő, színes részletei. (Anyának ez volt az érettségi írásbeli tétele, lelki szemei előtt a gazdag mű egy-egy részlete és fizikai szeme előtt a tátongó üres falú emlékház. Felháborító!)
Mi minden múlik a hozzáálláson! - nem tudunk napirendre térni efölött. Ákos parittyát kér.Aba próbál a helyzet magaslatán lenni.
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért. (Vörösmarty)Apa és Anya voltak Vörösmarty sírjánál a Kerepesi temetőben Budapesten. Jókai is volt, 1855-ben.Vörösmarty sírjától jövök. Azt kívánják tőlem, hogy írjak Vörösmarty temetéséről.
Ezer meg ezer szem siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit, én második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.
Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket egy olyan halálhoz, mely egy egész nemzetet sújtott; én csak a fájdalom egyszerű szavait tudom elmondani.
Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: „Mindenkinek meg kell egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért ne? Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz eggyel több vagy kevesebb? Az ég rendelte így, emberek viseljék a mi rájuk van mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.”
Óh csak a szív ne volna oly erőtlen.
Ha csak atyám lett volna, érzeném halálát és nem szólnék róla, ha csak költő lett volna, szólnék róla és tán nem érzeném; de mind a kettő volt s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és bántó keserv rohanja meg szívemet egyszerre, hogy a visszás tusában nem ismerek érzelmeimre.
A magasztos öröm dagasztja keblemet, midőn végig nézek e hullámzó néptömegen, mely egy könnyező szem hazámnak homlokán, melynek szíve egy ütésre dobog, melynek lelke egy eszmére hevül, ezen szó kimondásakor: Vörösmarty meghalt. – Miért kíséri őt végnyugalma helyéig e húszezernyi nép? Ki ez a gazdag úr, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, a kitől milliók kincset örököltek: kincset, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.
Oh de a bánat szorítja el keblemet, ha meggondolom, hogy az a szív, melyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy a legjobbak, a legerősebbek elmúlnak egyenkint s ránk hagyják – gyöngébb ivadékra – a terhet, melly nekik is nehéz volt.
Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom: íme egy férfi végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedéllyel soha meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem tanított mást, mint igaz nemes szívek szerelmét minden iránt a mi azt érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.
Oh de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne után a jobb szellemnek, a kinek kezei elbírnák azt a fegyvert, mely őt annyi diadalra vezérlé.
Gyönyörködve hallom az erősek sírását, mert e könnyben a nép magát tiszteli meg s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi hulló leveleit ezrek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szívünkön viseljenek.
Oh de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném én őt most is ott tudni csendes nyugalmas lakában s mondogatni évről évre: visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra kezdődik még!
…..Pedig a nagy nehéz követ rátették már sírboltjára s felírták nagy kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: „Vörösmarty meghalt.”
Menjünk haza és tagadjuk meg ezt a mondást.
Amíg e hazában nemes szívek lesznek, míg a nemes szívek igazán szeretnek; amíg a magyar nép magyarul beszélend, míg a magyar költők hazáról dalolnak, amíg az Istennek kedve telik ő magyar népében: addig élni fog ő, s szívből szívbe átadja őt egyik század a másiknak, a szerelem, dicsőség és haza halhatatlan dalnokát.
Mert nincs olyan balzsam, mely úgy ellenállna rombolás kezének, mint a nép szerelme, mert nincs olyan emlék, mely úgy megharczolna az idők dühével, mint a szózat, mely a költő ajkáról jött…

Jókai Mór.