Sérvfejezet lezárva

Ma este leesett az utolsó szál Aba hatkeresztes sebéről. (Egy hónapja volt a műtét.)

Aba hazajött a kórházból

Tegnap reggel 6-kor indultunk. Fél7-re hívtak, ott voltunk. Egy kórteremben egy kiságy és egy szék lett a birodalmunk. Apától elbúcsúztunk, átöltöztünk, beszélgettünk, a kórteremben levőkkel ismerkedtünk, mesét olvastunk. Ez történt 8-ig.
Először az altatóorvos jött hozzánk. Aba betegségeiről, egészségi állapotáról kérdezett, meghallgatta, alaposan megtapogatta nyirokcsomóit, megnézte az oltásfüzetecskéjét, majd megválaszolta aggodalmas kérdéseimet (altatás, allergia).
Utána a nővér felcímkézte Abát, rajta neve, kora, a műtő orvos neve, és pirossal a diagnózis: Hernie înghinală dreapta, fimoză.
Fél 9-kor jött a vizit. Az orvos a betegeit nézte meg alaposabban, nekünk csak biccentett, szólt, hogy várja Abát majd a műtőbe.
Abával madarat lehetett fogatni, végig jó kedve volt, énekelt. Aggódtam, nem-e lesz éhes, szomjas, hiszen este 10 óta nem evett, nem ivott egy korty folyadékot sem. Szerencsére nem jelentett neki ez gondot.
9:30-kor szóltak: mehetünk le a műtőbe, az első emeletre. Ekkor megegyezés szerint rácsörögtem Apára, aki kint hol ült egy padon, hol állt az ablakunk alatt: most indulunk! Az egyik terembe vezettek, ahol pucérra kellett vetkőztetnem Abát, megmérték egy digitális mérlegen (ezek szerint hiába kínlódtunk fent a konyhamérleggel...), 11,16kg-t mutatott. Ráírták a kézfejére: 11kg. Felöltöztettem a szép pizsamájába (sokszoros Perfect day for wondering feliratát csak később olvastam el), ami alulról is kibontható. Egy másik terembe vittek, ott leültünk és vártunk. Napok óta készítettem Abát erre a pillanatra: itt bújócskázni fogunk, ő elmegy egy nénivel, elbújnak és én megkeresem. Jókedve volt. Dúdoltam neki, ezzel magamat is nyugtattam. Aztán hirtelen ott termett egy fehér maszkot viselő hidegkékszemű nő és gyorsan, gépiesen kikapta karomból Abát. Az altató orvosnő is vele volt, ő jókedvűen csitította a mozdulat hirtelenségétől megrémült és ordító Abát. Utánakiáltottam: mindjárt jövök!... Sokáig hallottam sírását. 9:40 volt.
Felküldtek a kórterembe, ott várjak, amíg hozzák. Istenem, csak hozzák! - ez volt bennem az aggodalom. Annyi rémhír kering az altatásokról, az ember akkor is hallja, ha nem akarja. Kikönyököltem az ablakon, Apa ott könyökölt a kishídon, Sétatér a háttérben fehér hattyúcsónakokkal. Elhatároztam, nem nézem az időt. Csak jó dolgokra kell ilyenkor gondolni. Próbáltam erősíteni magamban a jó gondolatokat. Valahogy ma reggel éreztem, hogy minden jól fog menni. (Nem úgy, mint éjszaka, mikor rengeteg rossz kimenetelű forgatókönyv játszódott le előttem. Annyira, hogy már arra gondoltam, halasszuk el a műtétet, ne siessünk vele.)
Integettünk egymásnak Apával, hunyorítottunk, imádkoztunk. Nagyon lassan telt az idő. Fél óra után már kezdtem nyugtalankodni. Úgy hallottam másoktól, körülbelül ennyit tart egy ilyen műtét. Eltelt egy háromnegyed óra. Eltelt egy óra. Ekkor már percenként néztem az órát. Intettem Apának, megyek a folyósóra. Eltelt még 10 perc, Apa is feljött a lépcsőfordulóhoz. Most már csak kellene hozzák! Fogadkoztam magamban: lemondok erről és erről a rossz szokásomról... Még tíz perc, 11 óra már, nyílt az ezüstös liftajtó. Lassított felvételen láttam az egészet: ott hozta egy vékony kis kék ruhás srác a kicsi fiamat, kinek karja, lába, akár egy rongybabának, lógott tehetetlenül. Felnyögött, megkönnyebbültem. Behozta a srác a kórterembe (időközben másikba költöztettek, szerencsére egy nagy ágyat kaptunk), letette az ágyra. Nyögött, bújt volna. Ölbe vettem, akkor csendbe volt, aludt. Ahogy megpróbáltuk (Apa is bent lehetett) letenni az ágyra, kapaszkodott, nyöszörgött. Így hát ölben maradt, aludt. Néha tágra nyitotta szemét, de tekintete üveges, semmibe néző volt. Számítottam rángatózásra, félrebeszélésre, de semmi ilyesmi nem volt. Egyszer felnyögött: Fáj a pocim!
Apa 12 körül hazajött, Aba még akkor is aludt. Fél 2-kor felébredt. Nem akart inni, pedig ez fontos lett volna. Végül 70ml vizet megivott egy óra alatt és megevett 4 db. kerek kekszet. Keveset beszélt, csak motyogott. A rövid meséket mondtam. Még etyszer! - mosolyogta.
Lázat mértek: 37,8. A nővér szidott: adjak neki inni. Remélem, nincs fertőzés! - ezért aggódtam.
Újra álomba merült, aludt 6-ig. A kórházi vacsora-teát mind megitta (300ml), pedig itthon soha nem ivott teát.
Az orvos bejött, levette fütyijéről a kötést. Szólt, hogy ne aggódjak, ez még nem láz. Itassam.
Apa érkezett, ekkor Aba már kimondottam kacagott. Semmi fájdalma nem volt. Apa hazajött teát főzni, eközben háromszor felvisított, ekkor pisilt. Mondta, hogy Nagyon csíp! Kicsit fáj!
Este szerencsére Buba néni váltotta fel a délután nővért, ő kedves volt hozzánk. Levette az Aba kézfejére erősített gyógyszeradagoló katétert, adott egy paracetamol-kúpot. Mire Apa visszaért, Aba már aludt. 10 óra volt. Ilyen korán én sem feküdtem le már hónapok óta.
Jól aludtunk egy ágyban. Kétszer sírt fel éjszaka, pisilt, de ez jó alkalom volt ivásra, szerencsére sokat megivott. Láza nem volt. A kórteremben még 3 ágy volt, két középiskolás srác egyedül és egy 9 éves kislány édesanyjával. Szerencsénk volt, mert más kórtermekben sírtak a kicsik, helyenként nem is volt nagyágy, csak kis rácsos ágyak mellettük egy-egy székkel az anyáknak.

Ma reggel 7-kor ébredt, éhes volt. Apa gondosan felpakolt minket, ettünk, ittunk. Kell kakáni, mennyünk haza! - kérlelt. Mondtam, most kakálhat a pelenkába nyugodtan. De visszatartotta.
Fél9-kor az orvos levette a sebről a kötést. Ekkor láttam: 6 öltés, 3 cm. Nagynak tűnik.
Utasítások: A sebet nem szabad víz érje. Napi háromszor kékszeszes tamponnal megtörölni. A fütyit ne piszkáljuk, mossuk vízzel.
És hazamehetünk. Hívtuk azonnal Apát telefonon, jött értünk és fél11-kor már itthon voltunk. Abának nem volt étvágya itthon, elaludt. Aztán mikor felébredt, enni kért. Belakott spenóttal, főtt tojással, kenyérrel, ivott is. Nagyot bilizett. És egészen régi formáját hozta. Jött, ment, tervezett, rendezett, énekelt.
Most este megitta a tejikóját.
A mai és tegnapi slágere:

Nagyon kapaszkodik, ragad hozzám. Nehogy elvigyék megint! - gondolom, ezt érzi. Ma sokat bújtunk.

Aba túl van a műtéten

Ma megműtötték Abát a kolozsvári gyerekkórházban. Ordeanu doktor befoltozta a jobboldali lágyéksérvét és egyúttal leválasztotta, kitágította a túl szűk fitymáját. A műtét altatásban történt, összesen 70 percet volt Aba a műtőben. Utána a kórteremben estig aludt, gyakori félig-éber pillanatokkal. Estére már egészen jól volt, evett, ivott, nyűgölődött, unatkozott, kacagott. Csak a pisilés fáj neki, olyankor felsír, vigasztalni kell. Éjszakára a kórházban marad Anyával, egy egész felnőtt ágy jutott kettőjüknek, úgyhogy remélhetőleg alvás is lesz. Ez a 2 kép késő délután, illetve este készült a folyosón és a kórteremben:

Süss fel nap! - műtét előtt

Tegnap már délben megterveztük a ma reggeli kórházlátogatást. Abát később fektettük délután, hogy majd később feküdjön le este a tejikóval, hogy reggel - mivel étlen, szomjan kell analízisekre jelentkezni - ne legyen gond. Minden terv szerint ment, sőt: Abát reggel ébresztenünk kellett, hogy időben odaérjünk.
Mivel nincs a kórház előtt parkolási lehetőség, a Teológiáig autóval, onnan trolival mentünk.
Dr. Ordeanu doktor úr fogja holnap Abát műteni, ma megválaszolta dilemmánkat. A sérvműtét mellett gondolkoztunk a fitymaszűkület igazításán is. Több internetes szakcikk olvasása után inkább a nem hozzá nyúlása mellett foglaltunk állást főleg azért, mert nem tudtuk, miben áll itt a beavatkozás. Orvosunk elmagyarázta: nem körülmetélést végeznek (ezt csak a szülők kérésére teszik), hanem bevágnak, meglazítják, hogy jobban működjön. Műtét közben megvizsgálja és ha szükségesnek találja, azon is igazít.
Ma reggel vért vettek a kézfejéből (vérszegénységet vizsgálnak és megnézik, hogy van-e gyulladás a szervezetben) az ujjából és füléből (véralvadást mérték). Megmérték a súlyát.
Úton hazafelé mondtuk neki, holnap visszajövünk a doktor bácsihoz, hogy segítsen nekünk.
Jó azér! - nézett rá Samu macijára. (Mondandója végén mostanában odabiggyeszti az azért szót.)
Itthon tejivás, zaba közben: