Segesváron és mindenhol

“Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá.” Fekete István

Hol sírjaink domborulnak...

A halhatatlanságra vágyó Aba:
Ákos most is némán virágot szed, elhelyezi a dédnagymama, ükszülei, szépnagyapja sírjánál.

Biztató mosolyod itt maradt

Öt éve nem látlak, de érezlek, drága Nagymama!

Egy nagymama emlékére

Chopin (ez volt a kedvence. És Liszt.) rég tanult keringőjét bütyköltem, miután Ákossal zongoraóráról hazajöttünk.
Mert ma lenne 93 éves.

Emlékezünk Mámeszre

Négy éve már, hogy április hetedike hajnalán Anya Nagymamája elhunyt. De azóta is itt van velünk:
"Végtelen, aminek nincs vége. Végtelen az örök élet, végtelen az az űr, amelyik ott van a fejünk fölött — és végtelen a szülői szeretet. Más minden véges! Ennek a háromnak nincs vége. ...És az utolsó a legvégtelenebb az örök életnél, a világűrnél. Ezeknek lehet vége, de a szülői szeretetnek soha! A szülői szeretet kihat a síron túl is, a szülői szeretet diadalmaskodik mindenen, a halálon, az örök végen is." Krúdy Gyula: Végtelenség
Az ő ablakában mindig élt a piros muskátli.

Mámesz sírjánál

N'Apu finom és bőséges ebéddel várt, majd ebéd után ellátogattunk Mámesznek és Tátesz elődeinek a sírjához.
Ákosnak eszébe jutott, amit Mámesz meghagyott: Tegyetek virágot az idegen katona sírjához!
Elszaladt és gondosan (szimmetrikusan) elhelyezte a virágokat.
Itt Ákos panaszkodik: Fáj a fejem...

Mámesz születésnapján

Tompa László: Anyám kinéz az ablakon
Anyám reggelenként
Ablakán kinéz:
fagyott, jól felöltözz
lelkem, ha kimész.
Máskor szól: no lám, hogy
Átsütött a nyár,
Nehogy kigyúltan
Hideget igyál.
Mindig így figyel rám,
Törődik velem.
Most ne legyek lassú,
Most ne hirtelen.
S teszi ezt, mióta
Megszülettem én,
És folytatja most is
Ameddig csak él.
Mert a lelkem Ő
Velem van itt is.
Anyagondja rajtam,
Varázsing és pajzs.
Ezért rám akármi
Rossz is agyarog,
Nem verhet le, érzem,
Megvéd egy halott.

Emlékezünk Mámeszre

Ma három éve hajnalban hunyt el Nagymama, Ákos és Aba segesvári dédnagymamája.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Vörösmartyval vallotta, s erre tanította gyermekeit (Mamunak, Vera lányának ezt írta az emlékkönyvébe):

Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.

Ha az írásos zenélni tudna… (Nagy Ferencné Báró Piroska – unokaszemmel)

Kő, kavics, homok
Egy filozófiaprofesszor azzal kezdte az egyetemi előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és megtöltötte 5-6 cm átmérőjű kövekkel. Majd megkérdezte hallgatóit: „Ugye tele van az üveg?” „Igen” – hangzott a válasz.
Ezután elővett egy, apró kavicsokkal teli dobozt, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután az apró kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. Ezután a professzor elővett egy, homokkal teli dobozt és elkezdte betölteni a homokot a befőttesüvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
„És most – mondta a professzor – vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok – a családod, az egészséged, a gyermeked, a barátaid – ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok – az az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod szempontjából. Játssz a gyermekeddel. Menj el orvosi ellenőrzésre. Rendszeresen látogasd rokonaidat. Törődj a pároddal. Mindig szakíts időt barátaidra. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, bevásárolni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj – azokra, amik igazán számítanak. Állítsd be a prioritásokat. A többi: csak homok.

forrás: világháló

– Ki az? – szalad ki Nagymama a belső szobából a kitartó, erősödő dörömbölés hallatán.
– Farkas vagyok! – érkezik a dörmögő válasz az ajtóban álló, Segesváron átutazó Farkas Dénes bácsitól.
– Jaj Istenem: itt Piroska! – kiált Nagymama és kacagva nyit ajtót.

Történt ez a segesvári papilakon, valamikor a nyolcvanas években. Ilyen hangulatot varázsolt Nagymama sokak életébe. Megpróbálom leírni, milyen is volt ő.
Nagy Ferencné Báró Piroska (1917. június 17. Petrilla – 2006. április 7. Segesvár) kizárólagosan a kövekre figyelt. A kavics (anyagi javak), a homok (házi teendők) nem volt prioritás. A konyha várhatott, inkább velünk vagy a betérő vendéggel beszélgetett. Vagy az átutazóban, csomagját csak épp betevő kalandorral csevegett egy csésze füves fekete tea mellett. Soha nem sietett, mindenkit meghallgatott, humorával és kiegyensúlyozottságával erőt adott. Azt hiszem ezek igazi papnés “kellékek”.
A karácsonyi ünnepélyek Betlehemeséhez a papilakon történő beöltözéskor minden pokróc, törülköző és sál Mária, József, a bölcsek és a pásztorok „színészi” kellékévé vált.
A “Piriiiis! A Mécs László kötetem! Az órám! A palástom! (zsebkendőm, énekeskönyvem, stb.)” vasárnapi harangszó előtti rohanás közepette megőrizte jó kedélyállapotát, nyugalmát. Nagyapám szárnyalásai (versírás, énekkomponálás, festés) csak a Nagymama derűs természete, türelme, munkatársi támogatása mellett valósulhattak meg. Az csak természetes volt számára is, hogy Nagytata másodmagával, vagy a vonaton megismerkedett keletnémet turistákkal jött haza ebédre. Az is magától értődő volt, hogy a harmonika biztosította zenés szeretetvendégségeken a keksz és tea nagyon sokszor az ő kamrájából került elő.
Az kolozsvári Irisz telep, Recsenyéd, majd Segesvár és Küküllősárd papnéjeként lelkesen szolgálta egyházát, a legmagasabb zenei képzéssel (a kolozsvári konzervatóriumban zongora szakon két akadémiai évet végzett, hegedű szakon pedig a négy évi fokozatot érte el) énekvezér volt, de a kántorizálást ingyen és bérmentve, azaz közmunkában végezte. Nem jelentkezett kántori vizsgára, az ambíció fogalma teljesen idegen volt számára. Minden zenei megmozdulás támogatója volt. Az énekvezérség és az otthoni kamarazenekar mellett a hajdani Petőfi iskola kis zenekara, a városi kultúrotthon félszimfónikus zenekara, a zongoratanítványok élvezhették ihletett közreműködését. Egyenként foglalkozott a konfirmálókkal: kátéismeretük, énektudásuk elmélyítéséhez mindig volt türelme. A fontossági sorrendben a gyülekezet, a közösség épülése volt az első helyen. (Recsenyéden a Gül baba előadásakor gyakorlatilag a színpadról ment le negyedik gyermekének életet adni.) Kifinomult hallása nem tűrte az almaevéssel járó emberi “zajokat”. A karóra ketyegését a szoba másik végéből meghallotta. Kuncogva tapasztotta be időnként kántorizálás közben fülét az ünnepélyek zsúfolt karzatára felszorult “micsoda pasas”-ok teljes erejű éneklése hallatán.
Szenvedélye a varrás volt. A szószékterítő, a falvédők, asztalterítők, díszpárnák, énekeskönyvek borítói őrzik udvarhelyi, torockói varrottasok szeretetöltéseit. Ez a kép van mindig előttem: ül a teraszon, a verandán, nyakában az előre felvágott piros matring, kezében a varrottas, szemüveg a szemén, szájában épp egy befűzésre váró fonal és mikor meglát, akkor örömkiáltással, becézgetve fogad, és várja a nap részletes beszámolót. A varrás nyugtat – mondta mindig – egyenes adásban vagyok Istennel! Öltögetés közben “utazott”: gyermekkora Városfalvájába, a múltba, a jövőbe, szeretteihez. Édesapja, Báró József unitárius lelkész és édesanyja Tamás Piroska ilyenkor mindig vele voltak, öltéseit kísérték.
Nagyon örvendett a hétfőnek, Nagytata almanapjának, mert ekkor lelkiismeret furdalás nélkül varrhatott, nem volt szükséges ebédet főzni. A konyhai Kossuth rádió “Ki nyer ma?” recsegésén átszűrődő zeneművek szerzőit mindig bekiáltotta. Kedvenc zeneszerzője (nagymamaként) Chopin és Liszt volt, átszellemülten dúdolta, zongorázta őket. Kedvenc egyházi éneke: Adjatok hálát az Istennek, imádkozzatok szent nevének ...
Gyönyörködtette a korcsolyázás és a talajtorna.
Fontos volt számára a nyelvtanulás. Ha “tejútra” ment (a sarki boltba), szatyrában mindig magával vitte a magyar-német szótárat, és a hosszas sorban állás ideje alatt azt tanulmányozta. Irtózatos sebességgel elragozta az "ich habe gehabt, du hast gehabt..."-ot, de ha "élő" német vagy angol “fiatalember” került eléje, akkor futott a telefonhoz: "Vera, gyere gyorsan!"
Kedvenc költője Petőfi, akit minden március 15-én megsiratott. Hosszasan lapozgatta ilyenkor a Révait, a forradalom forgatókönyvét felevenítve meghatottan mesélt. Sok verset kívülről fújt, mondta, hogy még az udvarhelyi Képzőben tanulta. Bosszantotta, hogy a Nemzeti dalt rosszul hangsúlyozzák: Rabok voltunk mostanáig,/ Kárhozottak ősapáink,/ Kik szabadon éltek-haltak,/ Szolgaföldben nem nyughatnak. Szerinte Petőfi a kárhozottak után pontot akart tenni. Ott kell egy lélegzetvétel, majd: Ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak ...(Nem ősapáink kárhozottak).
Egyvalamit gyűlölt: a háborút. A Budapestre való menekülésükkor megtapasztalt világháborús kegyetlenségeket hosszasan mesélte. Meleg rokonszenvvel, négy gyermekes anyaként, édesanyaként gondolt minden katonára.
Sokat imádkozott, számon tartott minden fontos családi eseményt. Jelen volt az unokák minden ünnepélyén, de hálás közönsége volt az otthoni házi előadásoknak (tornamutatványok, lányunokák együttesének koncertjei) is. A karácsony ünnepi gyertyafényében boldogan énekelt gyermekei, unokái körében.
84 éves korában agyvérzés érte, amiből nehezen épült fel, majd ágynak esett. Gyermekei az ő végtelen szeretetétől ihletetten gondozták. 88 éves korában, házasságának 66. évében csendesen megpihent.
A mozdulat, ami itt maradt: a felemelt, kissé hátradőlt fej, közben mély lélegzetvétel és lecsukott szem. Mosoly. Béke, jóság, végtelen szeretet, igazság, harmónia, humor és csupa dal – ilyen az én drága nagymamám lelke. Nagyon hiányzik, de ahányszor Ákossal és Abával énekelek, érzem, hogy itt van velünk. Jelentős része az én életemnek. Rám köszön a gyermekeim tekintetében, egy-egy mozdulatban, a kezdőénekek moll akkordjában, a varrottasok szíveiben. Ilyenkor gondolatban odabújok hozzá, ahogy hozzá mindig lehetett.

Juhászné Jakabházi Annamária

Megjelent a Nők Világa folyóirat 2009/húsvéti számában.

Anya nagymamáival

36 évvel ezelőtt, Segesváron:

Mámesznél

Anya erre vágyott egész héten: ellátogatni nagymamája sírjához. Ma délelőtt Aba-alvás közben Anya és Ákos elindultak. Az úton az elmúlásról beszélgettek. Meglepő, egy gyereknek mennyire természetes a halál gondolata.
És üvegkoporsóban van Mámesz? Akkor megpuszilom és felébred! - mosolyog Ák. És többször biztatja Anyát, hogy ne legyen szomorú.
A temetőbe vezető út egyben a Táteszhez vivő is, ezt Ákos azonnal felismeri. Ferkó mindig dudálni szokott a lejtőn: Tschüss, Mámesz!
A temetőben könnyű megtalálni a sírt, a Tátesz édesapja által ültetett két fenyőfa alatt van. Anya, nekem nem kell segíteni, mert én fiatalember vagyok! - harsogja Ákos szaporán lépkedve. Anya megdöbbenve megáll. Mert Mámesz szokta a fiatalember címkét használni. Ákos miért pont most mondta ezt, mikor általában nem? Valami van a levegőben...
Jövünk!! Itt vagyunk. A szobor Tátesz szüleit ábrázolja, unokájuk, Tirnován Ari Vid alkotása. Itt nyugszik Anya üknagyapja, Lidák József (1854, Austerlitz - 1915, Segesvár), Anya dédszülei (Tátesz szülei) : Nagy Béla unitárius esperes (1874, Iszló - 1953, Segesvár), Lidák Margit (1882, Keszthely-1971, Segesvár) és Anya nagymamája, Mámesz: Nagy Ferencné Báró Piroska (1917, Petrilla - 2006, Segesvár)
Ilyen az élet!
Anya mintha hallaná Mámesz boldogan éneklő hangját: Annamajji! Szerelmi álom, itt vagy!
Drága Nagymama! Aba meggyógyult, mind jól vagyunk. Csak az fáj nagyon, hogy nem tudok odabújni hozzád.
Ákosnak Anya csokit ad, mert Mámesz biztos kényeztette volna dédunokáját, ahogy azt unokáival tette: mindenét odaadta.Búcsúzóul Ákos megöleli ükszüleit.

Drága Nagymama!

Nagy Ferencné Báró Piroska (1917. június 14.- 2006. április 7.) az én (Annamari) anyai nagymamám. Báró József, városfalvi unitárius lelkész elsőszülött gyermeke. Ez a kép 1969-ben készült, Nagymama 52 éves.
Azért írok róla most, mert holnap az úrvacsorai jegyeket Rékával az ő emlékére mi adományozzuk.
Ez Nagymama, Mámesz:

Ül a teraszon, a verandán, nyakában az előre felvágott piros matring, kezében a varrottas, szemüveg a szemén, szájában épp egy befűzésre váró fonal és mikor meglát, akkor felkiált, hogy HÁ!, vagy TYUTYUUUU! Vagy Gyönyörűség! Vagy Isten csuda kölyke! Vagy Szerelmi álom!! …Aztán be kell számolni mindenről, az újdonságokról. Ha belemerül a varrásba, fel-fel sóhajt “szívem Pancs” vagy “vén Titi” majd következnek az unokák: “Itti-Pitti”, “Gyugyuka”,”Annamaji”,”GólyaBuba”.
8 hónapos voltam, amikor Nagymama, látván, hogy a rám vigyázó Róza néni nem etet rendesen, felpakolt és Székelykeresztúrról Segesvárra vitt. Mamunak dolgozni kellett, akkoriban a gyermeknevelési szabadság 3 hónap volt, tanügyben is. Két és fél éves koromig(ekkor született meg Réka) ő nevelt Nagyapával Segesváron, a papilakon.
Kié vagy? - kiáltotta a konyhából. Tiéd! - zengtük mi, unokák.
Egyenes adásban volt Istennel –így mondta. Sokat imádkozott, minden fontos eseményt számon tartott. Nem tudom fiatal korában ki volt kedvenc zeneszerzője, de nagymamaként Chopin és Liszt állt az élen. Ezeket átszellemülten, behunyt szemmel zongorázta. Közben nagyokat sóhajtozott. Mikor divatba jött Claydermann, le kellett fénymásolnom neki a kottákat, és azokat zongorázta, mert közel állt lelkületéhez.
4 év konzervatórium után (hegedű és zongora szak) férjhez ment, papné lett és kántor (a kántori vizsgára nem jelentkezett, közmunkában végezte a kántorizálást.). Kifinomult hallása nem tűrte az almaevést, vagy hasonló emberi “zajokat”. A karóra ketyegését meghallotta a szoba másik végéből. Karácsonyi ünnepélyen, vagy húsvétkor, mikor többen felszorultak a karzatra, egyik fülét időnként betapasztotta bal kezével, mert nem bírta a hangos éneklést, amit a mellette álló “micsoda pasas!” teljes erőből kiadott magából. De közben kuncogott, mosolygott, mert felfogta a helyzet komikumát.
A korcsolyázás és talajtorna gyönyörködtette, kedvenc tévéprogramja volt.
Kedvenc költője Petőfi, akit megsiratott minden március 15-én. Akkor elolvasta a Révaiból az akkor történteket és meghatottan mesélte. Sok verset kívülről fújt, mondta, hogy még az udvarhelyi Képzőben tanulta. Bosszantotta, hogy a Nemzeti dalt rosszul hangsúlyozzák: Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. Szerinte Petőfi a kárhozottak után pontot akart tenni. Ott kell egy lélegzetvétel, majd: Ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak ... (Nem ősapáink kárhozottak).
Nagymama az, aki kizárólagosan a kövekre figyelt. A kavics (pl. anyagi javak), a homok (pl. a mosogatás) nem izgatta. A konyha futhatott, inkább velünk beszélgetett, vagy az átutazóban lévő betérő vendéggel, csomagját csak épp betevő kalandorral csevegett. Nagyhéten, mikor jöttek a lelkészek, mindig füves fekete teát készített, míg mi rendeztünk.
Ebéd? Nagytata csak annyit kérdezett, mikor hozzánk jött “ Nahát, nálatok szokás ebédelni is?”. Nagymama nagyon örvendett az almanapnak, mert akkor lelkiismeret furdalás nélkül varrhatott. Amikor főzött, a recsegő Kossuth rádió “Ki nyer ma?” műsorát hallgatta. És minden zenemű szerzőjét kitalálta.
Mit gyűlölt? A háborút.
Vásárolni, tejsorba vitte magával a magyar-német szótárt és azt tanulmányozta. De ha jött egy "élő" angol vagy német, telefonált Mamunak "Vera, gyere gyorsan!".
Neki lehetett mindig előadásokat tartani, mert hálás, ideális közönség volt. A Réka+Zsuzsi+én személyekből álló DINAMIT együttes előadását nagyon élvezte. Aztán a tornamutatványaim gyönyörködtették. Az én önbizalmamnak nagyon jót tett minden dicsérő szava.
Egyetemistaként meghívtam, szűk hetet töltött bentlakási szobánkban (mindenki bámult, mert senki nem hívta a Nagymamáját ilyen helyre). Hozta a varrnivalót, a motyót, éjjel kislámpánál varrt. Napközben bolyongtunk, valami szépet akart nekem vásárolni. A központi antikváriumban két kottát vett nekem, majd a sétatéren egy padon elénekelte nekem a Beethoven, Mozart darabokat, és útmutatásokkal látott el: itt ezt kell pontozni. Zene mindenek felett.
A mozdulat, ami megmarad, az a felemelt, kissé hátradőlt fej, közben mély lélegzetvétel és lecsukott szem. Mindez pátosszal, humorral.
Béke, végtelen szeretet, odafigyelés, harmónia, humor és csupa dal – ilyen az én drága nagymamám lelke. Nagyon hiányzik, de ahányszor Ákossal és Abával énekelek, ő is itt van velünk. És számtalan más alkalommal is, mert jelentős része az én életemnek. Sokszor rám köszön a gyermekek tekintetében. A varrottas szíveket naponta számlálom, minden szeretetöltése erőt ad nekem.
Holnap templomba menet és jövet Chopint fogok hallgatni és Lisztet, a szerelmi álmot…és gondolatban odabújok hozzá, ahogy hozzá mindig lehetett.