"Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen"

- ez volt Dr. Szabó Árpád kedvenc Bartalis János - idézete.
Nehéz volt levegőt is venni, súlyos minden pillanat. Bálint Benczédi Ferenc püspök prédikációja szép, méltóságteljes volt. Felkaptam a fejem, mikor a városfalvi, őt bátorító lelkészről beszélt, id. Báró József dédnagyapámról. Ott ült Tátesz, Bélu, Mamu (a városfalvi Loreleit-szavaló játszótárs).
Ma arra gondoltam, hogy akkor mondhatjuk, hogy felnőttek vagyunk, amikor már többen ismernek meg egyénként, mint valakinek az unokájaként, gyermekeként.
Ha Szabó Árpádra gondolok, akkor elsőként gyermekkorom egy színfoltját látom magam előtt: a többszöri "Nem tudom a végtelenben..." gitározások alatt az otthoni, segesvári templomban látom a bátorító dicséretet nagyon kék szemében. Aztán, később: neki is köszönhetem azt, hogy a suliba tanítani (püspökség előtt bevett kanyarban érzem főleg) úgy mentem, mint haza. Tudtam, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá, ha gondban vagyok. Mindig éreztem szeretetét. Hiányozni fog!