Ákos kivizsgáláson

Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdődött: néha, mikor tejet vagy édeset eszik, azonnal szalad a vécére. Ilyenkor kirobbanó a széklete. Nem minden tej/cukor evéskor. Viszont elégszer ahhoz, hogy zavaró legyen és elgondolkoztasson. Rég tervezzük: a laktóz és a glukóz érzékenységet tesztelni kellene.
Előzetes megbeszélés után (Batiz Attila - mókusapuka - orvos segített) reggel étlen/szomjan indultunk a III-as gyermekkorházba, 8-kor kezünkben a Kati által kiállított küldőcédulával vártuk már irodája előtt a doktor urat.
9 óra után valamivel bent voltunk a rendelőben, ahol, miután Farcău doktor úr apró részletekbe menően megtudta Ákos étkezési, alvási szokásait, megvizsgálta a megszeppent Ákost, megnyomkodta, meghallgatta. Közben elmondta, hogy egészségesnek látja a gyerkőcök és mivel ez a tünet (krónikus hasmenés) nem társult soha lázzal vagy egyéb rendellenességgel, ő már eleve irritált bélszindrómára gyanakszik. Ebben a mellette ülő rezidens orvosnő is egyetértett. Főleg akkor kapta fel a fejét, amikor megtudta, hogy nekem is az volt tavaly májusban, és hogy Apa sokmindenre allergiás .
Ákos hozzám bújt, úgy hallgatta tovább az értekezést.
Költöztünk az utóbbi évben? - első kérdés.
Szereti az ovit? Érte-e valami baleset, trauma? - ezekkel a kérdésekkel próbálta az IBS-t alátámasztani, mert hangsúlyozta, hogy ő erre gyanakszik.
10-kor felmentünk az emeletre, ahol egy kórterembe kellett várnunk, hogy szólítsanak véranalízisre. A fülledt levegőjű kórteremben 6 anyuka, 7 gyerek (felszakadozott köhögések) ült az ágyakon, az ágyak között alig egy közlekedésnyi hely. Egy ideig álltunk az ajtóban, aztán a kagyló melletti kicsi helyen, de végül kimentünk a folyosóra, gondoltunk, inkább ott várakozunk. Ránk szóltak, hogy nem szabad kint állingálni, menjünk vissza. Visszamentünk. Egy magyar anyuka intett, üljünk az ő ágya végére. Beszélgettünk, telt az idő. Ákos még nem evett, nem ivott. Vajon hívnak, szólnak? Kimentem, megkérdeztem. Üljek, várjak nyugodtan. Alig csuktam be a "kórtermünk" ajtaját, máris jöttek, hogy "Juhos" gyerek a soros. A kis rendelőben lefektették Ákost, jobb karját kinyújtva kellett tartsa és a kézfejébe szúrták a vastagnak tűnő tűt, várták, hogy csepegjen a vére az előkészített 3 üvegbe. (Visszaköszönt bennem a pont 3 évvel ezelőtti sok Aba-vérvétel és nagyot nyeltem). Túl lassan csepegett vére, türelmetlenkedtek a nővérek, panaszkodtak, hogy mennyi dolguk van. Ákosnak fájt, mert a tűt forgatták, nyomták, hogy könnyebben folyjon a vér. Nem folyt. Figyelemelterelés: Ákossal felevenítettük a balatoni nyaralás egyik momentumát, azt, amikor eltűnt a gumicsónak egyik evezője és megijedtünk. Mit fog szólni a házigazda, aki csak az unokái kedvéért szokta lehozni a padlásról a csónakot? És értünk. Mi lesz, ha nem kerül meg az evező? Aztán megtaláltuk. Ákos emlékezett, hogy a seprűt elsodorta a víz a szomszéd mólójára.
Ekkor már a karjában keresték a vénát, ezúttal eltalálták, ömlött a vére, a földön tócsa vöröslött már, mire megtelt a harmadik üveg is. Sírt.
Visszaküldtek, hogy várjunk még. 5 perc után újra vért vettek, ezúttal az ujjbegyéből: vércukorszint mérés. Egy tasak 35g-nyi fehér port adtak át, hogy oldjam fel 2 deci vízben, igya meg Ákos, rá egy fél órára újra jelentkezzünk vérvételre. Kértem szépen poharat. Nincs, oldjam meg valahogy. Arra gondoltam, hogy veszek lent a kávéautomatában magamnak egy teát, az a pohár megfelel majd. A kórterembe léptem előtte, a magyar nő nekem adta a saját műanyag poharát. Kimostam szappannal és forró vízzel, abba feloldottam a fehér laktózport, a szomjas és éhes Ákos szó nélkül megitta. Fél óránként mentünk ujjbegyszúrásra, ez már nem volt gond Ákosnak, bátran tartotta ujját. Összesen 5-ször, az utolsó délben 1 órakor volt.
Szegény Aba! - sóhajtott egyik ilyen szünetben - Mit is csinál egyedül az oviban?
Egyik szünetben ultrahang vizsgálatra várakoztunk, de mire sorra kerültünk, pont letelt a félóránk, vissza kellett lépcsőznünk az ujjbegyszúrásra. A következő szünetben nagyon alaposan (majdnem egy fél óra) megvizsgálták Ákost. Fel-fel kacagott a csiklandozó, zselével bekent hasán mozgó mütyür érintésére. Először egy rezidens orvosnő, majd egy orvos csúsztatta végig máján, veséjén, vékonybelén a kétféle ultrahangkart. Azt kétszer is megkérdezték, - pozitív választ várva - hogy volt-e legutóbb valami fertőzése.
Kilépésünk után 5 perccel, kezembe nyomták a leírást. Felszaladtunk szúrásra, majd le az udvarra. Itt lehetett tanulmányozni a papírokat. És fényképezni.
Nusit ovisebédidőben hívtam, megnyugtatott, hogy az ebédet félreteszik Ákosnak.
Utolsó szuri után boldogan szaladtunk a trolimegállóba, oviba. Otthagytam a fáradt Ákost, Nusi és Ildikó átvették, ölelték, meséltették, etették.
Esti mese után Ákos sóhajtozik:
- Ez volt a legrosszabb nap!
- Igen... - bólint Anya egyetértően a fenti eseményekre gondolva.
- Mert nem biciklivel mentem oviba! - sóhajtozik tovább Ákombákom.