Ványa bácsi - ez tetszett:

ASZTROV: Általában szeretem az életet, de a mi vidéki, nyárspolgári orosz életünket ki nem állhatom, és lelkem minden erejével megvetem. Ami pedig az én személyes életemet érinti, hát abban bizony isten nincs semmi jó. Tudja, ha sötét éjjel az erdőben megy az ember, és ha a távolban egy kis fény pislákol, akkor észre se veszi a kimerültséget, az arcába csapó szúrós gallyakat... Amint tudja, én annyit dolgozom, amennyit senki mást az egész járásban, szakadatlanul üt-ver a sors, időnként kibírhatatlanul szenvedek - és nem látok a távolban reménysugarat... Már régóta nem szeretek senkit.
SZONYA: Senkit?
ASZTROV: Senkit. Csak a dadájuk iránt érzek egy kis gyengédséget - a régi emlékek miatt. A parasztok nagyon szürkék, fejletlenek, mocsokban élnek, az értelmiséggel meg nehéz összeférni. Csak kimerít. A mi jóismerőseink egytől-egyig sekélyesen gondolkoznak, sekélyesen éreznek, nem látnak távolabb az orruknál - kerek perec: ostobák. Az értelmesebbek és a jelentősebbek hisztérikusak, elemészti őket a sok analízis meg a reflex... Ezek folyton sápítoznak, gyűlölködnek, betegesen rágalmazzák egymást, oldalvást közelednek az emberhez, sandán néznek rá, és megállapítják: "Ó, ez pszichopata!", vagy "Ez szószátyár!" Ha pedig nem tudják, milyen címkét ragasszanak a homlokomra, akkor azt mondják: "Fura ember, nagyon fura!" Szeretem az erdőt - ez fura: nem eszem húst - ez is fura. Nincs már többé a természethez és az emberekhez való közvetlen, tiszta, szabad viszony... Nincs és nincs!