A hét margójára

Nehéz hetünk volt. Sötétben mentünk el itthonról, sötétben érkeztünk haza. Gyűlések hete, a fiúknak 3 nagyszülős délután, amit nagyon élveztek.
Reggelente és esténként szidom a női emancipációt: Miért kell egy Anyának dolgoznia? A gyerekek hamar felnőnek, kirepülnek. Mivel erre tudatosan készülök (egy fiú-anyának különösen fontos az elengedésre gondolnia, ugye?), amíg még kicsik, amíg itthon vannak, addig maximálisan velük szeretnék lenni. Mert amióta megszülettek, minden nap ajándék.
Ahhoz, hogy mi, szülők, az elengedés különböző érzelmi szakaszait természetes folyamatként éljük meg, az (aktív) együttlétre nagy hangsúlyt kell fektetnünk. Most. Most kell megbecsülnünk az együtt töltött időt velük, most kell megtennünk értük dolgokat, most kell irányítanunk, nevelnünk őket, hogy majd ne akkor akarjuk ezeket megtenni, amikor már kirepültek. Akkor élvezniük kell majd a szárnyalást, tudniuk kell egyedül dönteni és választani.
Most tanítok először kis osztályban. Látom, kik azok, akiknek szüleik otthon vannak (derűs és magabiztos a tekintetük) és kik azok, akik egyedül vannak otthon, mert szüleik dolgoznak. Kegyetlennek érzem ezt az életmódot: a gyerek hazamegy, egyedül ebédel, leül vagy nem tanulni, tévézik (mert igénye van az emberi hangra), számítógépezik (mert ez izgalmas figyelemelterelő). Este együtt a család (jobb esetben), vagy egyik szülő (elég sok a bomlott család), aki már olyan fáradt és fásult, hogy nincs energiája meghallgatni a gyerek napi félelmeit, aggodalmait. Pedig egy anyának igazán otthon kell megfelelnie.
Ezeken naponta elgondolkozom.