Megszületett a sokáig egyeztetett időpont, ma délután fél7-re a hajnal negyedi CFR fedett pályáján kell lennünk, ahol a hatévesek edzenek ma. Lelkesen, terveket szőve, lendülettel igyekszünk a helyszínre. Az öltözőben már sok apuka és focizásra beöltözött gyerek. Ákos semmit nem ért, nem a mi nyelvünkön beszélnek. Megismerjük az edzőt, majd 7-kor kezdődik az edzés. Ákos e fél óra alatt nyafog: nincs már kedve maradni, inkább menjünk haza, mert nem ismer senkit, nem ért semmit...
7-kor sírva, de bemegy a többiekkel a "lufiterembe", ahova szülőket nem engednek be, csak egy kis ablakon lehet belesni:
Negyed órai leskelődés után fázni kezdek, bemegyek az öltözőbe. Itt az Apukák a "nagy" meccseket, a játékosok jellemét tárgyalják emelkedett hangon, nem irodalmi nyelven. Vissza a lufipálya kukucskálójához: Ákos kapuban áll, mosolyog. Szüntelen mosolygás...
Kijönnek. Amint kilép a pályáról, kirobban belőle a zokogás.- Láttam, hogy mosolyogtál... - mondom bátorítva.
- Igen, azért mosolyogtam, hogy ne sírjak. Hogy ne lássák, hogy nem értek semmit.
Hazáig sír. Közben mesél:
Egyszer az edző kérdezett valamit, mindenki rám mutatott, nem értettem semmit, aztán az edző kiabált. Nem is egyszer durván meglöktek.
Nem akarok többet ide jönni. Kérlek, Anya, többet nem jöjjünk. Kérlek!
Többször megbeszéljük az élményt: nehéz volt az, hogy nem értett semmit, de jobban fáj neki az, ahogyan a edzés zajlott. A focizásról mindig jó élményeket hallott, látott: csapat, jókedv, öröm. Ez itt mind elmaradt. Feszültség és görcs volt az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése